|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Karácsonyi Károly 2000. január 21.Megjelent meg a Szatmári Múzeum Kiadó legújabb kötete Középkori egyházi építészet Erdélyben címmel, Kiss Imola és Szőcs Péter Levente szerkesztésében. A sorozatot 1995-ben Karácsonyi Károly Szatmár megye növényvilágát bemutató könyve vezette be. A Tanulmányok és közlemények című időszakos kiadványon kívül a múzeum munkatársainak a gondozásában eddig több mint tíz komolyabb igényű összeállítás jelent meg, elsősorban történelmi tematikával. A legújabb kötet szerkesztői elmondták, hogy a válogatás alapjául az a nemzetközi tudományos tanácskozás szolgált, amelyet 1998 decemberében tartottak, a múzeum szervezésében, a középkori erdélyi és kelet-magyarországi egyházi építészetről. /[Ágopcsa Marianna] (ágopcsa): Múzeumi kiadvány a középkori erdélyi egyházi építészetről. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jan. 21./2002. június 28.Megjelent egy könyv az Ecsedi-lápról. Végh Balázs Béla, a szatmári tanítóképző főiskola tanára, a könyv egyik szerzője emlékeztetett: Az egykori láp peremén született Ady, Móricz, Kaffka, Krúdy szinte egyszerre emeli be a lápot a század eleji magyar irodalomba. Az ismert nagykárolyi régész, dr. Németi János az Ecsedi-láp vidékének településtörténetét rajzolta meg. Az élő falvak (Kaplony, Kálmánd, Börvely, Domahida, Kismajtény, Nagyecsed, Vállaj, Mérk) után képet adott az elpusztult településekről, nevesen Tagyról, Kozárdról, Szentmártonról, Bobáldról és Ebesfalváról. Karácsonyi Károly az Ecsedi- láp kialakulásáról és lecsapolásáról értekezett. Napirenden van a láp rehabilitációja, egy részének visszaállítása. Mára egyértelműen kiderült, hogy a száz évvel ezelőtti lecsapolással nem csak nyert (elsősorban termőföldet), de sokat vesztett is a vidék. /Sike Lajos: Lápi könyv. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 28./2004. június 23.Szászrégenben Nagy András, Mezőcsáváson Szabó Levente, Mikefalván Szilágyi Sándor, Vajdaszentiványon Dani József, Lukafalván Iszlai Tibor, Gernyeszegen Incze Jenő, Backamadarason Csíki József, Nyárádgálfalván Karácsonyi Károly, Gyulakután Gál Sándor lett RMDSZ színekben a polgármester, s ezzel a helyhatósági választások második fordulójában szerzett újabb kilenc mandátummal 37-re emelkedett a megválasztott RMDSZ-es polgármesterek száma Maros megyében – összegezte a tényállást dr. Kelemen Atilla, a szövetség megyei szervezetének elnöke. Veszteség az RMDSZ-nek volt például Küküllőszéplak, ahol a belső viszályok miatt nem lett RMDSZ-es polgármester. Balavásáron az eddigi RMDSZ-es polgármester indult független jelöltként és nyert az RMDSZ mostani jelöltjével szemben. Maros megyében 2000-ben az RMDSZ-nek 29 polgármestere volt, 2004-ben 37 tisztséget sikerült megszereznie, a négy évvel ezelőtti 40 alpolgármesterrel szemben ma 47 alpolgármestert tudhat magáénak a szövetség; 459, azaz 14-gyel több a megye önkormányzataiban tevékenykedő tanácsosok száma, összességében pedig 558 RMDSZ-es képviselő van a megye helyhatóságaiban. Országosan az RMDSZ most 185 polgármesteri helyet szerzett meg, a 2000-es 148-cal szemben. /(Bögözi Attila): Szászrégen mint trófea. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./2007. október 13.Október 14-én, vasárnap kezdődnek a szüreti napok Zilahon, és egész héten tartanak. Bemutatják a helyi Hepehupa művelődési folyóirat legfrissebb számait. Irodalmi kreativitás verseny lesz a zilahi középiskolák részére, Bajor Andorra emlékeznek születésének 80. évében, bemutatják Karácsonyi Károly világjáró könyvét az EMKE házban. Megnyílik Adorján Ilona képzőművész diákkori munkáinak kiállítása, lesz egyházművészeti kiállítás, továbbá megtartják a IV. Szilágyság-kutatás – „Egyház a Szilágyságban” – tudományos ülésszakot. /Zilah. Szüreti Napok. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./2008. augusztus 22.Nagykároly múzeumának múltját, valamint a hajdani járási székhelyen folytatott kutató- és gyűjtőtevékenységet dr. Németi János régész vázolta fel. A múzeumot 1958-ban adták át a közönségnek, de Nagykárolyban már a század elején is nyitottak történelmi kiállítást. – A széles körben meghirdetett gyűjtőtevékenység eredményeképpen 1906-ban Történelmi Múzeum nyílt Nagykárolyban. Ennek anyagát azonban 1926-ban elszállították, amikor a megye székhelyét Szatmárnémetibe helyezték át. A jelenlegi múzeum tárgyait a második világháború után kezdték el gyűjteni. Az ötven éve alapított múzeum jelenlegi régészeti illetve természetrajzi alapkiállításai a 70-es évek közepére készültek el. A felújításra megérett alapkiállításokat a közeljövőben újjászervezik, emellett pedig tervezik a gazdag múltú kisvárost bemutató helytörténeti tárlat összeállítását is. Kovács Jenő polgármester kitüntette az elmúlt ötven év három, gazdag tevékenységet kifejtő szakemberét. Az okleveleket dr. Németi János régész és Karácsonyi Károly botanikus vehették át. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával beszerezett, közel szász darabot számláló néprajzi gyűjteményben a sokféle varsa, tapogató, a különböző nagyságú és rendeltetésű hálók, tutajok és csónakok mellett sok más használati tárgy is helyet kapott. A debreceni Déry Múzeumtól kölcsönzött irodalmi kiállítás a Szent László Közösségi Házban tekinthető meg. A Mit látott Nyilas Misi Debrecenben? címet viselő tárlat a regény helyszíneit és szereplőit mutatja be. /Babos Krisztina: Tárlat készül Nagykároly múltjáról. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 22./2011. március 26.Emléktábla Karácsonyi PéternekKözel száz résztvevő jelenlétében leplezték le tegnap kora este azt a márványtáblát, amelyet Karácsonyi Péter, a 71 éve született és 2001 októberében elhunyt nagykárolyi zenetanár emlékére készíttettek. A márványplakettet egykori tanítványai, Bogdan Georgescu és Szűcs József kezdeményezésére helyezték el a Nagykárolyi Kulturális Központ falán. A táblát a művész testvére, Karácsonyi Károly leplezte le. A megemlékezésen elhangzott: a március 25-én született zenetanár-karmester 47 évvel ezelőtt alapította meg a Kastélylakók (Castelanii) zenekart, és ezzel több nemzedéknyi fiatallal kedveltette meg a muzsikát. „Tanárunk és mentorunk emléke előtt kívánunk tisztelegni ezzel a márványtáblával. Olyan örökséget kaptunk tőle, amely mindannyiunkat végigkísér egész életünkön: a zeneszeretetet. Még most is él bennem alakja, ahogyan leült a zongorához, vagy ahogyan csípőre tett kézzel magyarázott nekünk” – fogalmazott Szűcs. Georgescu kezdeményezésére a jövőben március 25-ét, Karácsonyi születésnapjának apropóján, a nagykárolyi zene napjának fogják tekinteni, és ezt a napot a könnyűzenének szentelik. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2015. július 24.Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrébenFOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 17-I SZÁMÁBÓL A továbbiakban Koós Ferenc a budapesti Hazánk s a Külföld számára küld értékes tudósításokat. Így például annak 1865. október 22-i számából a Ghica herceg elnöklete alatt igen jól működő lövöldéról szerzünk tudomást, melynek említett évben lezajlott záróünnepélyéről többek között ezeket írja: „Ezen lövöldének idei záróünnepélye reánk nézve azért érdekes, mert a többi nemzeti lobogók között ott láttuk lengeni a háromszínű magyart is. E lövölde tagjai nagyobbára németek, oláhok és magyarok. Legkitűnőbb lövő tagja a szabadkai magyar Fialla testvérpár. Ez évben is dr. Fialla Lajos honfitársunk nyerte el a legelső jutalmat, egy remek ezüst serleget, öccse pedig féltucat ezüst asztalkészletet. Pernet József kőnyomdász honfitársunk nyert 12 üveg finom külföldi, azaz magyar bort (…) Gyönyörű ünnepély volt ez, hol oly szépen megfértek egymás mellett a különböző nemzeti lobogók és ezek alatt a különböző nemzetiségek.” Ugyancsak a XIX. század második felében tevékenykedik feltűnő sikerrel Havasalföldön Karácsonyi Károly erdélyi bányamérnök, aki erdélyi tevékenysége után, Ştirbei fejedelem meghívására települt a déli országrészbe. 1857-ben az ocnele mari-i sóbányát, a minden irányból bezúduló víztömegtől oly sikeresen mentette meg, hogy a fejedelem egész kíséretével egyetemben sietett a helyszínen megszemlélni az egyedülálló eseményt, s újabb nyolc évre szerződtetve, egy arany napi díja kettőre lett emelve. Eközben 300 arany jutalomban is részesült, annak ellenére, hogy a legszerényebben utasította el a kitüntetéseket, s az uralkodó ama kérdésére, hogy mivel tudná munkáját jutalmazni, az erdélyi mérnök e szavakkal válaszolt: „Felség! Vétesd le azon harminc rabnak lábairól a nehéz láncokat, kik közreműködtek a bánya megmentésében s mondjad, hogy legyenek szabadok s add át őket, hogy képezhessek belőlük a hazának hasznos mesterembereket”. A láncok azonnal lehulltak, a szabad emberek minden kíséret nélkül mentek át Slănicba, a mérnök lakására, aki belőlük ügyes mesterembereket képzett – tudjuk meg a tudósításból. Ugyancsak e fenti esemény kapcsán veszi át Koós Ferenc a bukaresti Reforma című román lap idevágó méltatását is, mely így hangzott: „Ocnele Mari-ba érkezésemkor szerencsés valék ott találni Karácsonyi Károly hírneves mérnökünket, e bányák teremtőjét és megmentőjét, mert e tudományos férfiútól számíthatjuk hazánkban a bányák rendszeres mivelését. Bámulatra méltó ezen férfi tevékenysége, tudománya és sokoldalú ismerete, sőt elmondhatjuk, hogy egyetlen a bányászati és ásványtani ismeretekben. Mentől több ízben látja valaki az ő műveit s mentől alaposabban tanulmányozza és ismeri őt, annyival inkább bámulja nagy tehetségét és érdemét. Ő a mindennapi emberek előtt mindennapi ember, de jellemző típus, sőt eszménykép azokra nézve, kik magasabb szempontból tudják megítélni az ő műveit. Becsületes és nagylelkű a legfelsőbb fokig, emberiség-szerető, aki minden embert egyformán szeretvén, némelyek előtt, kik őt nem képesek érteni, talán a szélsőségek embere is. Láttuk több ízben elfeledkezni magáról, hogy másoknak segítségére siethessen, életveszélynek tevén ki önmagát, hogy felebarátainak életét megmenthesse”, írja a román szerkesztő. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 19.Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben. Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték. 1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége. A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870). Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék. Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel. Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”. JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
